A len, hajdina, köles termesztésének hagyománya

A len:

A jó paraszti gondolkodás, az ősök hagyománya szerint a földet újra megművelték és újra vetették. Úgy mondták, hogy tarlóhántás után mehet a mag.

Így történt a lennel is, mert az hamar kikel, úgy nő mintha húznák. A lenföld szélén elkezdték nyűni, utána kévébe kötötték. A kéve alját széthúzták, talpra állították és szárították. A lent ezután patakokban áztatták. A kiázott lent szárították, majd megtörték, derzálták, tilolták és gerebenezték. E műveletek után került a rokkára, fonásra. Az ügyes asszonyok fonalat is készítettek. Az időtájban majd’ minden háznál volt rokka, de sok háznál megtalálható volt a szövőszék is. Az asszonyok a fonalat a szövőszékben dolgozták fel vászonnak. A jó, minőségi anyagból készítettek lepedőt, huzatokat, törülközőt, törlőruhát, asztalterítőt, amit az ügyes kezek szépen kihímeztek. A falusi ember részére ebből a vászonból készültek régen az ingek és a fehér, bő gatya, amit még ünnepnapokon is viseltek.

Lent, kölest, hajdinát „csak a kenyér után” mondták az elődök.

A hajdina termesztése az ősi időkre vezethető vissza. Az ivánci éghajlat is kedvezett e növény termesztésének. A növény az agyagos őrségi földet kedveli, aminek köszönhetően honosodott meg termesztése. A hajdinát kis csomókban nyűtték ki, ezeket kévébe kötötték, szárították és hajdinacséppel nyerték ki a hajdinát. A hajdina kiegészítő táplálékként szolgált, a falusi disznóvágások nélkülözhetetlen kelléke volt. Belőle készült a hajdinás hurka, a hajdinás lepény, a hajdinás vargányaleves.

A köles szintén másodvetésként került a földbe. A gyorsan növő növény kedveli a nyári napot és gyorsan szárba szökken. A learatott kölest jól kiszárították, amely munkát asszonyok végezték. A kölest is kolbásztölteléknek használtak fel. Elterjedt volt vidékünkön a köleskása, amit vöröshagymás zsírral finomítottak. A köles szárából pedig készítették a cirokseprűt.

Kép: 637

További bejegyzések