Ivánc története

I.

Az Ivánczy-birtokok állapotát az 1538-tól fennmaradt rovásadójegyzékből ismerhetjük meg. Bár nem lehet Iváncot a többi Ivánczy-falutól elkülönülten vizsgálni az összevontan megadott portaszámok miatt, mégis következtethetünk néhány lényeges jellemzőre. A birtoktömbön belül Iváncon, Viszákon és a Lugos völgyében összesen körülbelül 45 egész telekkel, „portával” számolhatunk. Rendkívül magas a pusztatelkek száma is. Ez azonban még nem a török, hanem belső társadalmi változások (népességgyarapodás, mezővárosokba költözés, az iparűzők számának növekedése) számlájára írandó. Láttuk az előzőekben, hogy az itt élők közül többen kereskedtek, és sok jobbágynév utalt mesterségekre Iváncon a XV–XVI. században.

Jellegzetes példái a pusztásodásnak a felhagyott, de előző tulajdonosukról elnevezett telkek: Lacza pusztája, Beczők pusztája, Barabás pusztája, Sós pusztája és Kis-puszta (1554). A zselléresedés jelensége figyelhető meg abban, hogy például Hada Benedek „hátra jött lakni” Demeter kovácshoz Iváncon 1562-ben, azaz már ekkor megjelenik a beltelkek hosszanti meg-osztása, az egymás mögé épült házak később jól ismert jelensége.

A Mohács utáni belviszályok főszereplője megyénkben idősebb Erdődy Péter. Körmend várának uraként elfoglalta a hegyháti köznemesek Rába menti rétjeit. Nyilván a lovasság szénaigénye vihette rá arra, hogy szabályos háborút indítson a Puca-földért, az Ivánczyak és a többi nemes ellen, „seregbontó” ágyúk bevetésével.

1528-ban Nádasdy Márton szolgái és jobbágyai Ivánczy Péter és féltestvére, János újonnan épített szentmártoni kastélyára törtek. Lándzsáikra szalmát kötöztek, azt meggyújtották, és a kastélyra hajítva el akarták azt foglalni. Az Ivánczyak emberei azonban a lángok tovaterjedését megakadályozták, és az épületet megmentették a kiégéstől. A kastélyt állítólag még Ivánczy Mihály kezdte építeni. Helye ma is jól látható Szentmárton északi magaslati részén, néhol öt méter mély és húsz méter széles. A palánkkerítést és az egyéb feltételezhető megerősítést az ivánci erdő fakészletéből könnyen előteremtették.

Az Ivánczy-birtok életében Mohács után eleinte alig mutatható ki változás, négy-öt Ivánczy testvér birtokában vannak a jól ismert falvak. Kiemelkedő személyiségként közülük Pétert tartják számon, aki több mint egy évtizedig (1549–1561) Vas vármegye alispáni posztjáról irányította, szervezte az adószedést, a katonaállítást, a seregmustrákat. Katonaként is megállta a helyét, részt vett a babócsai csatában is, amely sikeres felmentő akció volt Szigetvár védelmében, 1556-ban.

Ivánczy János nagyprépost győri székesegyházban lévő sírköve a címerrel

Napjainak jó részét Ivánczy a reneszánsz kályhákkal ékesített szentmártoni kastélyában töltötte. Rendkívül lelkiismeretes, kissé mogorva ember volt, akit talán betegsége tett ilyenné. Az Olasz úton könnyen bejutott Vasvárra a megye-gyűlésre, törvényszékre. Kastélyában haramiákat, török rabokat, marhatolvajokat is tömlöcbe vetett. A rovásadót is ide gyűjtötte be. Élete végén intrikák támadásainak célpontjává vált. Ismeretlen betegségben halt meg 1561-ben. Leányának a szentmártoni kastélyban tartott menyegzőjét már nem érte meg. Ő a szülőföldjén, birtokán élt utolsó Ivánczy. Fiát, Lukácsot, aki képességeiben alig maradt el apjától, a hódoltság kivetette a szentmártoni kastélyból, és az utódok a család egykori súlyát, tekintélyét ezután már sosem szerezték vissza.

II.

A török hódítás elindította változások Szigetvár 1566. évi elestéhez köthetők. Ettől kezdve a török portyák mind veszedelmesebbé váltak Vas megyére nézve is. Bármikor számítani lehetett a hódítók megjelenésére errefelé. A háborús korszak kezdetén, 1567-ben mégsem a török, hanem a németek kártételeit jegyezték fel Iváncról. Bálint Péter jobbágyot pénzétől és terményeitől szabadították meg Prayn katonái.

Mielőtt az idegen hódítók idáig terjesztették volna ki hatalmukat, a pánikhangulat okozta rokoni konfliktusok megszaporodtak az Ivánczy családban. Ivánczy Péter szebb napokat látott kastélya 1576-ban kiégett. Ivánczy Lukács emberei Ivánczy Erzsébet és férje, Bika András szentmártoni kastélybeli részét egy összetűzés során felgyújtották. Az épület valószínűleg lakhatatlanná vált.

Péter alispán fia, „szentmártoni” Ivánczy Lukács kiváló katona hírében állt, még Grazban is adtak a szavára, ahol Zrínyi György követeként vett részt a tartományi gyűlésen. „Az 1577. évben a steierországi rendek Ivánczy Lukács tapasztalt kapitánytól kértek híreket a török szándékáról. Ivánczy uram erre imigyen felelt a steierországi rendeknek: Én nagyságtoknak, míg élek én, az mire elegendő leszek, kész vagyok mindenbe szolgálni, de arra elegendő nem vagyok, hogy előbb megtudhassam az ü (mármint a török) akaratját. Mert tudom, hogy nagyságtok is jól tudják, minémü titkon és alattomban való csalárdsággal szokott cselekedni mindenkor az török, kit nem hogy én tudhassak, de még ők magok közül is csak a fejedelmök tudja, hova és mit akarjon cselekedni.”

1579-ben Károly főherceg úgy értesült, hogy a martalócok Stájerországba akarnak beütni, és a Körmend–Szentmárton–Szentgotthárd–Feldbach–Vorau útvonalon nyomulnak előre. Hallek Vidnek megparancsolta, hogy tartóztassa fel őket. A szentmártoni kastélyt már aligha prédálták fel a martalócok, az Ivánczyak időközben Surányba költöztek, illetve Lukács kőházat vett Németújváron (1577). A későbbiekben Sopronban (1585), és talán Szombathelyen (a grazi egyetemen 1599-ben tanuló Ivánczy Mihály mint „Sabariensis” adja meg illetőségét) találjuk őket.

A földesúri család, az Ivánczy Ajakasok tehát elhagyták azt a birtokot, amelyről elnevezték magukat, és amelyről ismertté váltak. Több mint másfél évszázadnak kellett még eltelnie, hogy újból Iváncra költözhessen és berendezhesse rezidenciáját a földesúr családja.

III.

Az Ivánczy család helyzetére nézve az 1582 utáni hódoltságban a legsúlyosabb csapás, hogy birtokaik többsége töröknek adózó, pusztulásnak kitett területre került. Miután elhagyták ivánci és szentmártoni udvarházaikat és kastélyukat, egy ideig nem látszottak a hanyatlás jelei. Ivánczy Mihály a grazi egyetemen tanult 1599-ben. Fennmaradt néhány iskolai latin verses levele (Pázmány Péter szintén az egyetem hallgatója ebben az időben). Ivánczy István szintén egyetemi tanulmányokat folytathatott valamikor a XVI. század végén, latin nyelvű versei közül kettő fennmaradt. Lukács fia Péter a régi hagyományok folytatója. Vármegyei hivatalt vállalt, ő a megye egyik rovója, dicatora, azaz a rovásadó beszedője a XVII. század első évtizedeiben. Az alispáni tisztet szerint nem nyerte el.

Ivánczy János szintén kitűnően iskolázott, egyházi szolgálatba állott személy, a család utolsó kiemelkedő tagja. Győri nagyprépostként, címzetes tinini püspökként 1636-ban halt meg. Díszes vörösmárvány sírlapja ma is látható a győri székesegyház bibliatermében. A márványlap közepén szépen kifaragva az Ivánczy-címer ékeskedik.

Ivánczy Istvánt a Batthyány-szervitorok sorában találjuk. 1640 körül négy lóval szolgálta urát a török elleni felvidéki hadjáratokon. Az ő sorsában felsejlik már a család későbbi tragédiája: annyira leszegényedett, hogy zálogba vetette a birtokait, mert táplálni is alig tudta magát.

Az elköltözés után sokszor zálogbirtokos kezére kerültek az Ivánczy-falvak. Főként Ivánczy Lukács özvegye, Hosszútóti Ilona későbbi férjei a zálogbirtokosok (Tapolczay Gergely, Sárospataky János). 1610-ben Tarródy Mátyás, aki szintén az ő férje volt, vette zálogba Iváncot és Szentmártont. Róla érdemes tudni, hogy 1620. szeptember 29-én a Lakompak (Lackenbach, Burgenland, Ausztria) melletti csatában Bethlen Gábor fejedelem alvezéreként esett el. A lakompaki csata Bethlen első veresége volt a Dunántúlon, ezer fő körül volt a veszteség. Tarródy a védősáncban megbotlott lova alá kerülve halt meg (emlékműve ma is megtekinthető Lackenbach mellett). Alig egy év múlva Tarródy falujából, Szentmártonból, császári katonák másfél száz marhát hajtottak el.

A megfogyatkozott lakosság állapotát jól jelzi 1644-ben Nagymagyari János szentgotthárdi tiszttartó levele Batthyány Ádámhoz. Azt írja, hogy a tőle kölcsönkért pénz egy részén „Iuanci Pétertől vettem egy pusztafalut öt vagy hat jobbággyal együtt” (Szentmártonról van szó).

Másfél évtized múlva a szentmártoni pusztatemplom köveit Csányi Bernát kapitány Őri-szentpéter erődjének megerősítéséhez szekereken elhordatta.

Ivánczy István 1648-ban Himfalvát és az ivánci erdőt Győri Péternek adta zálogba négyszáz forintért, szorult anyagi helyzetében.

1650-ben az Ivánczy család oda jutott, hogy birtokaik mind zálogosok kezén voltak. Ivánczy Péter ez évi halálával bekövetkezett a nemesi családok rettegett végzete: férfi örökös nélkül kihalt az Ivánczy família.

IV.

Ugyanebben az évben Pálffy Pál nádor a Sigrayaknak adományozza az Ivánczy-birtokot. A megadományozott Sigray János teljesen ismeretlen volt Vas megyében. Stomfa (Pozsony vármegye) várának kapitánya, előtte a Pálffy-birtokon tiszttartó. A középkorban híres családnak ebben az időben eléggé szerény a vagyona, s mint majd kiderül, éppen a Vas megyei javak elnyerésével egyidejűleg indul felfelé pályájuk mind a vagyonosodás, mind a rangszerzés terén.

A Sigrayak buzgó katolikusok, többen közülük egyházi pályát választottak. Sigray János első ránk maradt, Stomfán kelt levelében, 1658-ban pártját fogja egy bevádolt jobbágynak, a református Szentmártonban élő Demeter Jakabnak, mert „régen jól ismerem szeginy emberemet, hogy jó keresztény és catholicus, s kész hitvel is megbizonyitani és arra meghalni, hogy hamisan bevádolták”.

A távollakó új földesurak is gyakran zálogba vetették új jószágukat. Széchényi érseknek a domonkosok újbóli Vasvárra telepítését elrendelő, 1684. évi alapítólevelében szerepel, hogy „felajánljuk a Szentgotthárd mellett fekvő ivánci javadalmat, melyet megboldogult Sigray Ferenctől 1000 talléron vettem, és amelyeket bírunk több elhagyott sessióval, nagy szántókkal, rétekkel”. Sigray Ferenc fia József hamarosan visszaválthatta a birtokot, mivelhogy semmi nyoma a továbbiakban az érsek, netán a domonkosok birtokban létének. Kanizsa visszavételekor, 1690-ben mindenesetre nincs már zálogban.

 

A rettegéssel várt esemény Iváncon is bekövetkezett: 1582 nyarán a török adószedők csapata elérte a falut. Ivánc török hódoltsága, nem számítva egy rövid, zűrzavaros időszakot a tizenötéves háború (1590–1606) legelején, összesen 108 évig, egészen Kanizsa várának felszabadításáig, 1690 májusáig tartott.

1582-ben a defterdár (török adószedő) Iváncon öt kaput mint adóegységet vett fel defterébe (adóívére). Kapunként ötven akcsét (egy akcse mintegy két magyar ezüstdénár) kellett leróni. Ehhez jött kétszázötven akcse összevontan illeték gyanánt, ebbe beletartozott mindenféle termény, még a fokhagyma után is fizetendő illeték, de a mennyasszony illeték is. Az összeírt jobbágycsaládfők: Csombol (magyar nyelvű forrásokban Chempel) Tamás, Tót Péter, Filep Márton és Vas Bertalan, valamint az előző három jobbágy nőtlen, felnőtt korú fiai.

1588 fordulópont az Ivánczy-falvak történetében: a törökök sávban pusztítva mint a jégeső, a földdel egyenlővé tették a Lugos Árpád-kor óta népes völgyét. Örökre véget ért a két Lugos, Miske, Cenkfalva élete, helyükre ma már csak az erdőben látható bakhátas szántásnyomok emlékeztetnek.

A szemtanú és későbbi krónikás Esterházy Pál aprólékosan rögzítette azokat az eseményeket is, amelyek többek között Ivánc környékét érintették: „Az ötödik nap reggelén tehát Csákány felé vezeti a sereget (a török) azzal a szándékkal, hogy ott a már megapadt Rábán átkelhessen. Parancsot ad, hogy útközben pusztítsák el a falvakat és a kisebb várakat… A nagyvezír tehát Csákány irányában tábort üt, a mieink pedig a folyónak erről a partjáról vele szemben foglalnak állást. Ismét a Rábával próbálkozik, s hatalmas lármával a partra ront, de néhány órai csatározás után visszakergetik. S mivel itt fáradozása csődöt mondott, a folyó sodrával szemben, Cseretneknél üt tábort, ám a mieink mindenütt szemben voltak vele.”

Ivánc életében ez volt az egyetlen, méreteiben rendkívüli hadi esemény, de a lakosságot többször kipróbált túlélési praktikái (az elrejtőzés, a vagyon és a termények elrejtése, ideiglenes elköltözés és visszaköltözés) most is megóvták a végzetes pusztulástól. A tatár előhadak ugyan kifosztották a templomot, melynek később csak a falai meredeztek, a lakosság azonban csendben visszatérhetett a hadak elvonulása után. Egyvalaki biztosan nem tért vissza: az, aki a falu közepén, a közkút feletti dombon álló háza közelében elásott nagy értékű ezüstpénzét már nem tudta visszaszerezni. (A pénzlelet 1968-ban került elő fundamentum ásása közben Iváncon. Utolsó darabjait a csata előtti években verték.) Tárgyi emlékek minduntalan előkerülnek azóta is: a Kastély-dombon, Szentmártonban nagy ágyúkereket találtak ásás közben, tudósított a Rábavidék című lap 1925-ben.

V.

A török uralom vége megkésve érkezett el, a Vas és Zala megyei hódolt jobbágynépesség szempontjából elég sajátos módon. Régen felszabadult már Buda vára, a Délvidéken jártak a felszabadító csapatok, Kanizsa azonban csupán 1690 májusában került ki a mohamedánok kezéből. Esetében vár-ostrom helyett a kiéheztetést, a blokádot választotta a császári hadvezetés. A blokád terhe, természetesen a kanizsai hódoltsághoz tartozó falvakra nehezedett.

A török uralom peremterületén – ide tartozott a Vas megyei hódoltság is – az idegenek nem tudtak berendezkedni. Nem települtek mohamedán jövevények a lakosság közé, de még a községek önkormányzatának élére sem nevezték ki valamelyik emberüket, a falusi bíró látta el ezekben az évtizedekben is a teendőket. Egyházi épületet, szakrális emléket egyet sem hagytak ránk a környéken.

Az egyetlen véresen komoly dolognak az adózást tekintették. Feltételezhetjük, hogy a Lugos völgyének 1588. évi pusztulását is az adó elmaradása vagy megtagadása okozhatta. A törökök ugyanis e vétségnél nagyobbat keveset ismertek, hiszen végváraikban összezsúfolódva éltek, és egyetlen létalapjukat a behajtott adó képezte. Az 1582-es defterben szereplő ötszáz akcse Ivánc esetében nevetséges összegnek tekinthető a Kanizsa török kézre kerülése utáni időkben megállapított összegekhez képest.

Az ivánciak Kanizsa elestének hírére 1600-ban elmenekültek lakóhelyükről, tizenkét házuk helyét néptelennek találta az összeíró. Ez az első olyan adat, ami a falu megfutásáról tudósít. Igaz, azt látjuk, ha egy éven belül visz-szatért a lakosság, akkor csupán elrejtőztek az összeírók elől (tíz-húsz évig pusztán álló faluba már sosem a régi jobbágyok tértek vissza). Az ivánciak is gyorsan visszatértek, mert török uruk még 1600-ban megállapította új adójukat.

A szentgotthárdi csata utáni évtizedekben a török visszafogta mohóságát. 1690-ben, a felszabadulás évében magyar részről összeírták az abban az évben kivetett adónemeket és -tételeket. Az ivánciak földesura, Kopasz Ahmet aga már „csak” a következőket követelte: házak után tizenöt „rénes” forint, füstpénzt nem szedtek, liszt négy köböl, két szekér robotra.

VI.

A kalandozások kora óta használatban volt országút, amely a Mura folyó völgyébe és onnan Itáliába tartott, mint korábban már esett szó róla, a falu déli részén, az erdők között vezetett. Velencei marhakereskedők is használták, akik 1595-ben még legeltettek Marác, Tótfalu és Nádasd határában. A töröknek meghódolt területek északra és nyugatra tolódásával fokozatosan veszítette el jelentőségét. Vasvárnak mint megyeszékhelynek megszűntével (1578) azután két évtized alatt lényegében el is enyészett. Batthyány Ferenc, Csákány földesura pár év alatt átrajzolta a térképet: új országutat nyitott, most már Csákány és Ivánc között, a Rábán – a mai út elődjét.

Az új útvonal Ivánc életét is megváltoztatta. A középkorban utcája sem volt a patak menti településnek, most viszont az Őriszentpéter felől befutó országút érintette a falut, a két házsor között haladt. Ezen túl a csákányi és szentgotthárdi vásárra itt hajtották fel délről a marhacsordákat. A forgalom, az országút azonban csak a XVIII. századi konszolidáció idején járul hozzá Ivánc megerősödéséhez, uradalmi központtá alakulásához.

A Surányban lakó Ivánczy István 1643-ban egyezséglevélben rögzítette a kötelezéseket. Saly Zsigmond szolgabíró és Hajgató András ivánci református prédikátor előtt négyen – név szerint Zsidó Ferenc, Vass Ferenc, Balaskó Mihály és Nagy Ferenc – képviselték a jobbágyokat. Meglepően magasan határozták meg a robotosnapok számát: négy ízben négy hetet kellett szolgálni, ehhez búza- és rozsaratáskor két hét, zabaratáskor egy hét jött hozzá, hajdinaaratáskor az egész faluból tíz embert kellett adni egy hétig. Télen pedig négy napot Surányban kellett dolgozni. Összesen tehát 124 napi robot a kötelezettség, melyben az első 96 napi tétel igásállattal végzett szolgálatra értendő. Saját étkezéséről a jobbágynak magának kellett gondoskodnia. Nem számított ráadásul be a robotba az évenkénti hosszú fuvar vagy szekerezés. A földesúrnak ajándékként torra, lakodalomra esztendőnként két-két kappan, egy-egy tyúk és egy köböl zab is járt.

Az ivánci jobbágyok titka marad, hogyan voltak képesek ekkora adó- és robotteher viselése mellett is pénzt felhalmozni. Ugyanis elszórt adatokból azt látjuk, hogy jelentős pénztartalékokkal rendelkeztek némelyek a településen. Nemcsak az előbb már említett, 1664-ben ezüstjeit a portáján elásó ismeretlen volt tehetős ember, de az az öt jobbágy is, köztük az ivánci Vass István és Nagy Ferenc, akik 1609-ben a körmendi úriszéken kétszáz forintig kezeskedtek egy gyarmati társukért.

A csákányi végvár beillesztése a Kanizsa elleni védelmi rendszerbe azt is magával hozta, hogy körülbelül száz lovast és száz gyalogost kellett fegyverben tartani. A rosszul fizetett fegyveresek fenyegetést jelentettek a környék lakosságára, így volt ez minden időben. 1616-ban Ivánczy Farkas panaszkodott Batthyány Ferencnek, hogy mióta Iváncon van, már kétszer dúlták föl a falut a körmendi hajdúk, miattuk pusztul el a település. A csákányi hídhoz már megadták az öreg tölgyfákat, sőt levele is van arról, hogy cserében elengedik a vámot jobbágyainak a hídon, mégis újabb fákat követelnek és hordatnak a hídhoz és a malomhoz.

1640 körül Ivánczy Péter panaszos levele pontos helyzetleírást ad a viszonyokról: „…miulta Keczer János uram Csákánban lakik… az nevezett csákániak, akik mindennap inkább jószágaimra tódulni offimállyák kevés nyomorult jobbágyimat, nem elég hogy erdőmet libere vágják, hordják, nem elég hogy tikjokat, ludjokat, szalonnájokat, ruházatjokat istentelenül prédálják, hanem magokat szidással, vereséggel, vagdalással házrul-házra, kertrül-kertre való hajtogatással kergetik és rontják. Az némellyeket eröltetéssel az hajduságra beírnak, mely miatt pusztultan pusztul jószágom, mert az török is immár egynihánszor ütött reájok, és csak Isten tudja, minémü szerencse, maradhattanak el. Nem állhatván az inséget, nemrégen is négyen bujdostanak el, amellyek csákáni és egyéb hajdutársokat melléjek vévén, szekerekkel, fegyveres kézzel magam jobbágyit is mind előhajtván, az ki gabonám volt, hatalmasul elvitték, magamat penig öléssel fenyegettek. Mast ismét kettő jobbágyomat akarják elvenni. Az többit elvenné a mindennapi insége, csak elbujdosófélben vannak.”

Ivánczy Péter 1640-ben a vármegyét is megkereste panaszával, miután az adóért a faluba küldött emberét elkergették. Batthyány Ádámnak is kétségbeesve könyörgött, emlékeztetve őt jobb helyzetére: „ha nagyságodnak, az kinek Isten jóvoltábul annyit adott, hogy az mi kicsinyünk csak annyi ahhoz képest, mint egy kis vakondakturás ez széles világhoz”.

Ivánc a XVII. század elejétől vallás dolgában a szomszédos, öntudatos őrségieket követte, akik hitükért minden áldozatra képes, következetes reformátusoknak bizonyultak. Az első név szerint is ismert ivánci kálvinista lelkész az 1619. évi pápai zsinaton jelen lévő Röjtöki János. Egyházasrádócról jött Iváncra, és még 1629-ben is itt tartózkodott.

A lelkészi hivatalban Béllyei Tamás (1635–1636), Nagyszombati István (1640), Hajgató András (1643), Nagy Miklós (1655), Némai Márton (1657) követte.

Sigray Ferenc 1674-ben ezüstkelyhet adományozott a visszaállítandó plébániának, a felirat szerint „az eretnekek kiirtásának alkalmából”. A plébánia restitúciója azonban meghiúsult, noha Széchényi György kalocsai érsek, mint említettük, rövid időre zálogjogon bírta a falut, és a vasvári domonkosoknak próbálta átadni. 1688 után a reformátusok szemmel láthatóan s egyértelműen uralják a helyzetet, egy évtizeddel később Kazó főesperes katolikus egyházlátogatásakor a falu döntő többsége református, noha a lelkészi állás betöltetlen. Iskolamester Kölkedi János, aki az istentiszteleten könyvből olvasott.

A rekatolizáció újabb próbálkozását 1699-ből újabb kehely tanúsítja az utókor számára. Guráby Mátyás, aki 1676-ban a közeli Rábaszentmihályon volt katolikus pap, talán az Iváncra kiszemelt plébánosként kapta a szent edényt, mely aztán a Sigrayak birtokába került, s maradt ránk.

A kuruc felkelés idején, 1708. november 1-jén Hodosi Sámuel református püspök vizitálta Iváncot. A falu a szilárd protestáns egyházközség képét nyújtotta. A lelkészi állást Hollósi Gáspár töltötte be.

A Rákóczi-szabadságharc elbukása után, a most már kedvező körülmények között Sigray József nem késlekedett a katolikus plébánia újbóli felállításával. Úgy látszik, a fásult lakosság nem tanúsított semmilyen ellenállást.

 

Sigray Károly grófi címere 1780

 

VII.

A török kiűzésének hatalmas terhei az adózó lakosságra, különösen a jobbágyságra nehezedtek. Számukra 1690 után a várva várt felszabadulás mégsem érkezett el. Alig hajóztak le a kanizsai törökök a Dráván – hogy hazánkba soha többé vissza ne térjenek –, a visszafoglalt Kanizsa helyőrségének tisztjei újból robotra rendelték be az egykori hódoltsági falvak népét. Balla István és társai Iváncon 1693-ban, aratási időben kilenc forinton személyenként megváltották az ingyenmunkát. 1696-ban a szentmártoniak nem tudták a kilenc forintos megváltást előteremteni, így a hat forinthoz adtak még „disznósódért és lábat”.

Ha ehhez hozzávesszük, hogy az idegenekből, főként németekből verbuvált állandó hadsereg nem laktanyákban szállt meg, hanem a parasztoknál szállásolták el a katonákat, akkor úgy látszik, hogy az új helyzet embertelenebb volt a jobbágyok számára, hiszen a hódoltság korában a kanizsai törököt évente csak egyszer látták, most viszont nap nap után a saját házukban, gazdaságukban kellett elviselniük az eleve ellenséges idegen zsoldoskatonák brutalitását, fosztogatását.

Amikor a kibontakozó Rákóczi-felkelés Vas megyét is elérte, a hegyháti és őrségi lakosság mindjárt a harcok elején a kurucok mellé állt. Kőszeg elfoglalásáról 1705. december 20-án Bercsényi írja: „rajtamentek Kőszegen az Őrségen fölszedett vagy ezerig való hajdúval a Bezerédjek”. Később, 1706 márciusában Rákóczinak jelenti Bercsényi: „az hegyháti nép Kis Gergely mellé fölkölt; vannak, azt hallom, 1500”.

Az ivánciak részvételére egy 1707. június 18-i vizsgálatból derül némi fény. Arra szerettek volna választ kapni a megyei kiküldöttek, hogy a jobbágyságot is kényszerítik-e lovasnak állni a kuruc tisztek. A kihallgatott ivánci jobbágyok megerősítették, bizony erővel is toboroztak a kurucok lovasokat közülük.

A hadiadó, a portio elviselhetetlenségét érezve megpróbáltak enyhítést elérni a megye akkori főjegyzőjénél, aki történesen maga Sigray József volt, Ivánc földesura: „Már a falubéli embereknek nagyobb része annyira jutott, hogy teljességgel a kenyeréből is kifogyott, úgyannyira, hogy cselédit is nem táplálhatja, nem hogy ezen súlyos adózásnak megfelelhetne, mivel úgyis szegény falunk az országuttyában vagyon, és sok alá s föl járó vitézlő rendnek, őfelsége hadainak köll gazdálkodnunk, és az portio is rajtunk… mastan némelyek közülünk az nagy szegénségnek miatta egy köz vetést sem tehetett.” Ha Sigray nem jár közben érdekükben, akkor a bujdosást választják: „kétség nélkül ilyen téli időben is el köll bújdosnunk szegény falunkból”.

1705-ben Sigray József, a néhai Sigray János kapitány unokája négy jelölt közül elnyerte Vas megye alispáni székét. Politikai álláspontja a kezdeti időszakban ingadozó, ma úgy mondanánk: „opportunista”. A dunántúli megyékben ez nem számított kivételnek. Sigray maga ezt így fogalmazta meg: „ahhoz hajul az Nemes Vármegye is, aki őrzi és oltalmazza”.

Bercsényi eleinte bizalmatlan volt Sigrayval szemben, 1706-ban mégis mellette szól Rákóczinál: „Sigray uram micsoda qualificatus, tanult legén, megmustrálja magát; hívségét is akarja hitetni… többhez bízik itt, mint má-sutt… Reménlem, jó szolgája lehetne még nagyságodnak s az hazának.”

Sigray a feleségét is szerette volna áthozatni a Dunántúlról. Bercsényi javasolta Rákóczinak, hogy fogadja el a feltételt, de ne megyei, hanem más szolgálatban alkalmazza. Ha felesége már itt lesz, a továbbiakban az ő, Bercsényi, gondja lesz Sigrayt kézben tartani. Rákóczi egy hét múltán igenlő választ adott a kérésre, hozzátéve: „Zsigray, megvallom, accomodabilis ember lészen…”

Sigray János, József testvére, szepesi prépost megtagadta, hogy felesküdjön a conföderációra. Válaszul Rákóczi a szécsényi országgyűlésen hozott törvények értelmében megfosztotta a méltóságtól, és 1706 őszén mást nevezett ki helyébe. A fivér esete megelőlegezte Sigray József pálfordulásának bekövetkeztét is. 1706 júliusának utolsó napjain Sigray váratlanul a Habsburg-párti Erdődy Sándor Vas megyei főispán monyorókeréki várába futott, és a császár hűségére tért. 1706. augusztus 4-én Eszterházy Antal tábornok utasította katonáját, Szatmárit, hogy Sigray árulását megtorlandó földig romboltassa annak felsősurányi kastélyát. A kurucok a szerény udvarházat szó szerint a földig lerombolták a kőkerítésével együtt, még a mellette lévő gyümölcsöst is kivágták, a majort, a juhaklot, a pajtát és a kertet pedig fölgyújtották.

Sigray József csak hajszál híján menekült meg az elfogatástól. Augusztus 4-én Eszterházy Antal hatezer kuruccal Monyorókerék vára alá ért. Sigray a várból figyelte hajnali öt órától kilenc óráig a folytonos csapatmozgást. A kuruc parancsnok, Bertóti István megadásra szólította fel a várbelieket. Déltájban azonban Eszterházy a fősereggel megindult Pornó felé a rácokat üldözendő. Délután három órakor Bertóti is utánuk indult, Sigray fellélegezhetett.

Nehéz órákat élt át. „Én ellenem – írja levelében – valóban nagy nehezelléssel vadnak, s ma is szörnyen kérdeztek, csak azért, hogy az őfölsége devotiojára tértem, már házamat öszveégették s fenyegetnek magamat is, ha kaphatnak halállal. Mivel pedig az kígyó is tudja maga veszedelmit, tartok attól, hogy netalántán másszor is ennél nagyobb veszedelem érjen.”

Többé azonban nagy veszedelem nem érte. Az ő és utódainak gyorsan emelkedő, a bárói, majd a grófi rang elnyeréséig ívelő pályáját ekkori döntése alapozta meg.

Ivánc II. József császár katonai térképén

 

VIII.

A kuruc felkelés elbukása utáni korszak Sigray József számára, érthető módon, pályafutásának kibontakozását hozta el. Vas vármegye alispáni tisztét töltötte be a kezdeti időkben. A kurucok által földig rombolt felsősurányi udvarház helyére új, a kor ízlésének megfelelő egyemeletes barokk kastélyt emelt rangos cinteremmel, mint a kapuján látható évszám megőrizte, 1723-ban.

Nem késett az uralkodó elismerése sem. 1724-ben Sigray József, valamint Károly és Lajos fia bárói címet kaptak. Címerük: négyelt pajzs, koronás sárkány által körülvett szív alakú pajzzsal, ebben keresztbe tett két vörös mezű kar, markukban egy-egy közepén megfogott pettyes aranypisztrángot tartanak; ezt fönt jobbról ezüst félhold, balról arany csillag kíséri.

Ez Sigray József anyjának, Nadányi Zsófiának a bárói címeréből való. A nagy pajzsban az első és a negyedik pajzsmezőben befelé fordult ágaskodó ezüst egyszarvú, a második és harmadik mezőben befelé forduló ágaskodó kétfarkú oroszlán. A sisakdísz két kitárt sasszárny között koronás hegyével fölfelé álló egyenes kard, a takaró ezüst-vörös, illetve kinövő koronás griff előlábaiban égő bombát tart, a takaró arany-kék. A pajzstartó két fehér kutya, arany nyakörvvel, hátsó lábaikkal a surányi kastély romjain állanak. Jelmondat: „buzgósággal és hűséggel” (candore et fidelitate).

Az egyszarvú és a kard motívumát tervezői a régi Ivánczy-címerből kölcsönözték. A surányi kastély stilizált romjai a Habsburg-elkötelezettségre emlékeztették a családot. Sigray József 1730-ban kancelláriai tanácsos, 1739-ben pedig Somogy megye főispánja lett.

Első teendője 1714-ben a katolikus plébánia visszaállítása volt Iváncon. A reformátusok ezzel egy erős állásukat veszítették el, az őrségi reformátusság szerves részét képező, sok rekatolizációs kísérletet túlélt egyházközséget Sigraynak sikerült kiszakítania a protestánsok kezéből.

Papot hozatott az új plébániára, a talán kőszegi származású Bosicskó Jánost, aki megfelelő képzettséggel rendelkezett, Kőszegen, Zágrábban és Bécsben tanult, és feladatát eleinte missziós térítőként végezte a protestáns jobbágyok között.

A katolikus restauráció nemcsak a templom épületének rendbetételét jelentette, hanem a pap vagyonának, tekintélyének a megerősödését is. Az ifjú Bosicskó üres kézzel érkezett a faluba, s halálakor egész kis vagyont hagyott maga után. A jobbágyok emlegették az egyik perben, hogy plébánosuk egykoron „gyarló sorson lévő” papként érkezett a falujukba, de nemsokára „lógó bőrös” kocsin járt. Halála után kisebb helyi csetepaté támadt vagyona megszerzéseséért a papok, Sigray és a faluközösség között. Az átlagon felül képzett Bosicskó szobájában, „a pohárszéknek allyában tanáltattak külömbféle Deák és Németh könyvek, matriculákkal edgyütt Nr. 18”. (A Bosicskó vezette anyakönyvek nem maradtak fenn.)

Sigray József másik sikeres lépése Viszák újbóli betelepítése volt. Az Őrséggel szomszédos kis falut az 1580-as évek török portyái elnéptelenítették, a Lugos-völgyiekkel együtt. Végül kellő telepes összegyűlvén, 1718-ban Sigray József a jobbágyok számára rendkívül kedvezőnek tűnő szerződést kötött, hogy Viszákon megmaradjanak. A robottól teljesen mentesültek „örökössen és megmásolhatatlanul” a viszákiak, helyette évente száz „rénes” forintot kellett fizetniük árendaképpen, melybe Lugospuszta művelésbe vétele is beletartozott. Csupán aratáskor kellett Surányba házanként egy embert adni egy hétre, meg épületfahordásra alkalmanként rendelkezésre állni.

Tíz év múlva azonban a viszákiak már ugyanúgy robotoltak, mint az örökös jobbágy ivánciak és szentmártoniak. Nem tudni, mi történt; vagy az árendát nem tudták fizetni, vagy Sigray látta elérkezettnek az időt a szerződés érvénytelenítésére, miután a falu benépesült. Mindenesetre 1728-ban már tizennégy telkes gazda lakott Viszákon.

  1. február 23-án, a surányi kastélyban tartott úriszéken a jobbágykötelezettségeket rögzítették. A megkötött szerződés szerint az ivánciak a robotot Surányban teljesítették. Igavonó állattal bíró gazda tavaszi vetés alá négy egész napot, őszi vetés alá, továbbá parlagszántáskor és keveréskor nyolc-nyolc napot, trágyahordáskor nyaranta négy napot, télen tűzifahordáskor is négy napot tartozott szolgálni. A marhásak és a gyalogosok az őszi és a tavaszi gabonát összesen tizennyolc napig aratták földesuruknak. Két marhás fogat összefogva Újhelyig és Bécsig hosszú fuvarra volt kötelezve.

A hatnapi kaszálást az uraság elengedte, de a báróné asszony a fél mázsa tisztított lenre az ivánciaktól és a szentmártoniaktól igényt tartott. Egy-egy pár kappan ajándékozása továbbra is szokásban maradt. Összességében a jobbágyterhek nem tekinthetők a környező uradalmakhoz képest feltűnően súlyosnak, bár a marhás jobbágy évi robotterhe ötvennégy napjával elérte a teljesíthetőség felső határát.

 

IX.

 

A XVIII. században a gyors népességnövekedéssel és a tartós békeállapottal együtt megindult a korábban visszaerdősödött területek újbóli művelésbe vétele, új irtások is keletkeztek. Iváncon feltörik a nevében is erdőre utaló Fenyős-földet a pap számára, akkor irtják ki a Kecskeháti-dűlőt, és az Óma-kút környéke is sorra kerül. A legjelentősebb művelet az elpusztult falvak földjének visszahódítása. Viszák falu, Lugos és Németfalu majorok életre keltése Sigray József érdeme. Eközben – akárcsak évszázadokkal ezelőtt – a felértékelődött erdőterületek és irtásföldek újból határvillongásra adtak okot az ivánciak és a szentgotthárdi apátság két határos faluja, Kondorfa és Gyarmat lakosai között.

József megkezdett munkáját fia, Károly folytatta. 1716. szeptember 2-án született Felsősurányban. Kőszegen tanult, 1760-ban a dunántúli kerületi tábla ülnöke, 1767-ben a hétszemélyes tábla ülnöke. 1774-ben ő is, mint korábban apja (s mint fia, József a későbbiekben), Somogy megye főispánja, 1787-ben belső titkos tanácsos. És újabb rangbeli emelkedés: 1780-ban grófi címet nyer.

A szintén páratlan felemelkedést elérő, a grófi címet vele egy időben megszerző Szvetics Jakab personális leányával, Szvetics Zsófiával Kőszegen kötöttek házasságot. Kőszeg különben mindkét család hazája ebben az időben; ma is állnak a nevüket, hivatali ténykedésük emlékét viselő ódon házak a városban.

Fordulópontot hozott a falvak és a földesúri család életében Sigray Károly 1745-ben foganatosított döntése. Az uradalom központját Surányból áthelyezte Iváncra, felépítette itt a kastélyát, és majorsága kiépítésébe fogott. Véglegessé akkor vált elhatározása, amikor 1750-ben eladta szülőházát, a szép surányi kastélyt, a hozzá tartozó csekély földdel Somogyi Ferencnek.

Az elpusztult Lugos határát az erdő közepén korábban az ispánkiak árendálták. Most rögtön major építésébe fogott itt is. Megpróbálta megnövelni a birtoktömböt 1755 körül. Megvásárolta Rimanóczy Ádámtól Szentjakabot és Boldogasszonyfa-pusztát, melyek az ivánci uradalommal területileg érintkeztek.

Az ivánci letelepedés, gazdaságbővítés nem történt konfliktusok nélkül. 1765-ben a helytartótanács elé került a jobbágyok panasza. A kastély kialakításakor két jobbágyhelyet foglalt el a földesúr, az egyiken lakását, a másikon a majorját építette fel. (Az Ivánczyak udvarháza helyén tehát jobbágy lakott Iváncon ekkoriban.) Helyette terméketlen földet kaptak cserében. A terjeszkedés jele szerte az országban az, hogy a földesúr elfoglalja a község közös legelőjét, így történt ez most Iváncon is.

Minden héten három napot kellett robotolni két marhával, nyáron, valamint kukoricavetés és -törés idején, ezenfelül rendkívüli szolgáltatást is igényelt az uradalom, amit nem vont le az éves robotszámból. Minden féltelkes évente kétszer volt köteles Sopronba vagy Grazba hosszú fuvarba menni.

Új adónemeket is megpróbált behozni a földesúr, a makkoltatás után is fizetni kellett. A falu kocsmáltatási jogát negyedévre szállította le.

A kialakult feszült helyzetre jellemző, hogy Lázár Ferenc gazdatiszt veréssel, tömlöccel fenyegette a jobbágyokat, Gál András gazdát pedig úgy megverette, hogy egy hónap alatt sem épült fel sérüléseiből. Olyan megmozdulásokra mégsem került sor, mint a megye németlakta vidékén, vagy Magyarósdon, ahol az elégedetlenség odáig fajult, hogy a lakosok Rákóczi emlegetésével rémisztgették kegyetlen földesurukat, Rimanóczy Ádámot, vagy Szőcén, ahol a helyi plébános állt a zendülők élére.

1767-ben Mária Terézia rendeletére az egész országban egységesen rendezték a jobbágyok és földesuraik jogviszonyait.

Nem kell aprólékos összehasonlítást tenni, akkor is látható, hogy a megelőző években elharapózott földesúri túlkapásokra a kibocsátott urbárium többé nem adott lehetőséget, bevezetése tehát előnyös volt a Sigray-jobbágyok számára is. Az úrbérrendezés 1767-ben Iváncon 36 jobbágyot (mind „örökösek”, azaz szabad költözködési joggal nem rendelkeztek) és nyolc zsellért érintett. A telekhányad szerinti megoszlás, mely aztán két évszázadra előre meghatározta az adott család sorsát, a következő volt: tizenhét egész telkes, hét féltelkes, kilenc negyedtelkes, azonkívül három fő ettől eltérő hányadot bírt (1 3/8, 7/8, 3/4).

Sigray Károly Iváncon hunyt el 1800. július 8-án.

 

X.

 

A paraszti világ zártságáról tanúskodnak a korabeli házassági anyakönyvek 1752 és 1776 között. Ez alatt az idő alatt Iváncon senki sem keresett magának házastársat tizenöt kilométernyi távolságon túli faluban. Nem voltak tótsági, német vidéki házastársak, a megye nemzetiségi lakossága a párválasztásnál szóba sem jöhetett. Alig két emberöltővel a református prédikátor elűzése után a katolikussá lett ivánciak ritka kivételképpen kerestek maguknak társat az református Őrségben is. Annál inkább saját falujukban: minden második ivánci házas férfi felesége helybeli lány volt.

A „házassági piac” tulajdonképpen a fára, a plébánia területére terjed csak ki. Az ivánci plébánia ebben az időben meglehetős nagyságú, hiszen Marácon kívül ide tartozott Csákány mezőváros is.

1803-ban az uradalom fölmérette a teljes úrbéres földállományt, és azok földjeit is, akik az urbáriumban rögzítettnél többet birtokoltak, mert az utóbbiakat robottal kívánta terhelni. Az évi 52 napi igás, illetve 104 napi gyalogrobot, amit egy egész telkesnek évente teljesítenie kellett, már nem volt tovább növelhető a jobbágygazdaság tönkremenetele nélkül. Az ivánciak döntöttek: semmiképpen nem hajlandók többet teljesíteni, inkább megválnak tábláik egy részétől. 1805-ben dűlőnként holdszámra összeírták azokat a földeket, melyekről a jobbágyok lemondtak. Ez összesen 433 és fél holdat tett ki. Zömében a falutól távoli, egykori erdőterületekből teremtett irtások voltak, legnagyobb részük (109 hold) a nevében is kifejező Ritásban.

 

Amikor a jobbágyok számára hátrányos, de a fellebviteli fórumokon jóváhagyott, helytartótanács által megerősített regulációt az uradalom 1812-ben végre akarta hajtatni, meglepetéssel tapasztalta, hogy a jobbágyok a lemondott földeket zavartalanul továbbra is szántották, vetették, ezek termését maguknak behordták. Sigray a nyílt konfliktust kerülni szerette volna, ezért először, mint ez az irtásföldek esetében másutt is szokásban volt, beérte a termények után szedett tizeddel.

1867-ben összeíratták a megyében élő honvédözvegyeket és -árvákat. Sipos Péterné született Németh Erzsébet elmondta, hogy férje, Sipos Péter a 44. honvédzászlóaljnál szolgált egy és egynegyed évig, Világos után tért haza, 1865-ben halt meg Iváncon.

A jobbágyvilág lezárását jelentő birtokrendezés, a „tagosztály” Iváncon 1858-ban elkészült. Az egész határ a következőképpen oszlott meg ekkor: urasági birtok: 2020,30 hold; volt jobbágyföld: 968,82 hold; külső birtokosok: 137,32 hold; sor-kívüli: 377,12 hold; haszontalan; 98,96 hold.

Mint látható, a hatalmas urasági birtok területe, amely a későbbiekben is a falu gazdasági életlehetőségeinek a fő meghatározója lesz, több mint a kétszerese az összes paraszti földnek. Művelési ág szerinti megoszlása azonban egészen más, mint a parasztok kezén lévőé: uradalom: 397,78 hold szántó (19,7 százalék), 1301,55 hold erdő (64,4 százalék); paraszti birtok: 563,28 hold szántó (58,1 százalék), 23,10 hold erdő (2,4 százalék).

A százalékok az összes uradalmi, illetve paraszti földön belüli arányokat jelzik, melyből jól látható az erdővagyon meghatározó túlsúlya a grófi család birtokán és annak elenyésző szerepe a parasztgazdaságban. A nagybirtok szántóterülete ugyan alatta marad a faluénak, de például a kastély és a hozzá tartozó uradalmi épületek belterületi részaránya nagyobb magánál az egész faluénál, azaz a lakossági belterület részarányánál.

Hetvenhat gazda kapott a határban immár jobbágyszolgálattal nem terhelt földbirtokot. A 76 új gazda 63 házban lakott. A falu teljes lakossága 1857-ben (a grófi családdal és uradalmi alkalmazottakkal együtt) 528 fő. Durva becslésként megkockáztatható, hogy egy paraszti háztartásban nyolc fő élt együtt.

Az egy háztartásra jutó átlagos földterület kerekítve 13 (12,75) holdat tett ki. Ennek a döntő része természetesen szántó (7,4 hold), de elég jelentős a legelő aránya is (2,7 hold).

Az egyes dűlők művelési módjában az 1864-es földminősítés szerint markáns különbségek mutatkoznak. A jobb földeken, a falu északi részén, a Rába mentében, illetve a házhelyek mögött található szántóföldeken (Rába-mellék, Fü-berek, Telekvég) trágyázás után három-négy évig vetésforgót alkalmaztak, ezeken a réteken évente kétszer kaszáltak. Esetenként zöldtakarmányt is vetettek a dűlőkben.

A fennsíkon fekvő táblákat viszont egy-két évig parlag-oltatni kellett, hogy egyszer rozzsal vagy zabbal bevethessék, a rétek (Nagypást, Csordahajtó stb.) itt egyszer kaszálható savanyú füvet teremtek. A mai erdészlakás környékén található Ritás hatalmas területét tíz-tizenöt évi (!) parlagoltatás után egyszer rozzsal bevethették, de a bevetett magot akkor is ritkán hozta meg. Csak azért kaszálták, hogy legelőnek jobb legyen.

Az erdei legeltetés általánosnak mondható. A legények gyermekkoruktól fogva tavasztól őszig az erdőben, távol a falu házaitól, őrizték a marhákat. Kinn is aludtak, ritkán jártak haza.

A falu adózó iparosai 1876-ban nincsenek kéttucatnyian. Az akkor virágzó falusi takácsmesterség művelői közül négy mester élt meg, talán céhük is lehetett, mert Sigray Fülöp egyik, 1871. évi végrendeletében régi kötelezettségükre hivatkozva a grófi család tagjainak temetőbe szállítását az ő feladatukká tette. Asztalosból, cipészből, szabóból, szintúgy a korcsmáros-mészárosból és a vegyeskereskedőből – néhányuk egy-egy segéddel, tanonccal dolgozott – csupán egynek-egynek biztosított megélhetést a falu. A kevés hasznot hozó vízimalomban dolgozó molnár adójánál (hat forint) csak a cipészé volt kevesebb (négy forint). Az erdei kátrányégető viszont tisztes megélhetéshez jutott munkájából.

A paraszti élet kiúttalanságát, a fokozatos elszegényedést jelző kivándorlás a századforduló táján indult meg. 1907-ben folyamodtak útlevélért Iváncon először nagyobb számban: tizenegyen. A következő évben tízen, 1909-ban tizenhárman. A falu lakosságához mérten, megyei összehasonlításban, ezek nem kiugró számok, hiszen e három évben az egész megyéből 4040, 1427 és 2394 kérelmet adtak be.

1912-ből az úti célt is ismerjük. A kilenc ivánci kérelmező, akik közül érdekes módon hat nő volt, mind az Egyesült Államokat nevezte meg a kivándorlás célországának.

1914 nyarán kitört az első világháború. Ez év karácsonyán a grófné kórházat rendezett be tizenkét sebesült részére a kis kastélyban. A karácsonyfa alatt megajándékozta a magyar, német, cseh, lengyel és román nemzetiségű katonákat fehérneművel, szivarral. Az eltávozáson lévő, korábban szintén megsebesült huszár főhadnagy, gróf Sigray Antal is üdvözölte őket. Az amerikai származású grófné jótékonykodása a háború alatt kiterjedt Szombathelyre is.

A városi nyomor enyhítésére 1916 júliusától havonta ezerkoronás összeget küldött a polgármesterhez. Ebből a pénzből később étkezőt létesítettek, ahol a gyermekágyi idő tartamára a szegény sorsú anyák ingyen ebédet kaptak.

 

XI.

 

Az első világháborúban Iváncról 196 fő vonult be, és harmincketten hősi halált haltak a frontokon. A hadifoglyok közül, akik 1920 körül tértek haza, volt olyan, aki Vlagyivosztokból érkezett meg feleségestül, gyerekestül. Sigray Antal százados román fogságba esett, egyik megszöktetője a későbbi jószágigazgatója, Jung Ferenc volt.

A Tanácsköztársaság idején Sigray az Antibolsevista Comité szervezésével volt elfoglalva Bécsben. Ivánci otthonában a kommunisták Miske Kálmán szombathelyi múzeumigazgatóval összeíratták a kastély kincseit. A neves szakértő kitűnő leltárt készített, a Sigray-műkincsek felkutásához ma is alkalmas segédeszköz.

A faluban egyetlen 1919-es esemény maradt meg az emberek emlékezetében. Moldova György Az Őrség panasza című könyvében írta meg Benczik Péter esetét a vörösőrséggel. 1919 pünkösd napján a mise idején a kiérkező kommunisták körbevették a templomot. A bejárattal szemben géppuskát állítottak föl. Mindenkit igazoltattak, ellenforradalmárokat kerestek. Benczik Pétert elfogták, hamarjában föl is akasztották, de a nagy sietségben magára hagyták. A kastély személyzete a kastélykert fájáról levágta a felakasztott embert, aki így szerencsésen túlélte a kivégzést. Moldova viszáki interjú-alanya úgy tudta, hogy Sigray a fát később Benczik Péternek adta.

1928-ban Sigray Antal a Nemzeti Múzeumnak felajánlotta, hogy az ivánci erdőrengetegben található „gyanús dombok” régészeti feltárásának teljes költségét állja. A múzeum kiküldötte, a fiatal vasi származású régész, Fettich Nándor huszonkét munkással dolgozott egy hétig a helyszínen, hét halomsírt tártak fel. A Lugos patak völgyében egymás mellett fekvő késő római császárkori halomsírok a későbbi szakirodalom szerint a romanizált őslakosság temetkezőhelyei lehettek. A kevés lelet közül említést érdemel egy Marcus Aurelius-érme és néhány észak-itáliai eredetű, hasáb alakú füles üvegkorsó. Fettich még öt tumulus helyét határozta meg a patak folyása mentén.

 

A két világháború között a paraszti birtok szerkezetét a folyamatos és feltartóztathatatlan aprózódás jellemezte. 1930-ban senkinek sem volt 35 holdja, mint néhai öreg Németh Józsefnek a tagosztálykor. A nagy többség öt-tizenöt holdon gazdálkodott.

A gépesítésnek kevés jelét lehetett tapasztalni. Mindenütt az állati erőforrás biztosította a gazdaság működtetését. A lófogatok száz év alatt valamelyest nagyobb szerephez jutottak, 1930-ban tizenöt kétlovas és tizennyolc egylovas gazda számoltatott össze. A hatvan marhafogat zöme tehenekből állott.

A harmincas években megkezdődött az áttérés az ősi, úgynevezett bakhátas földművelési módról a szélesebb közök szántására: a hatfogatásos közök helyett a nyolc-tíz fogatásosokra. Több trágyát használtak talajjavításra.

Ellentmondásossága ellenére is az első világháború utáni időszak sikeres kísérletének tekinthető a Hangya-mozgalom beindítása. Iváncz és Vidéke Hangya Fogyasztási és Értékesítő Szövetkezet néven jegyezte be a cégbíróság az 1920. június 11-én megalakult gazdaszövetkezést. Meghirdetett célja szerint a parasztság kiszolgáltatottságát próbálta mérsékelni. 96 tag 513 üzletrészt jegyzett egyenként száz koronáért. A közgyűlés az igazgatóságba gróf Sigray Antalt (ő átlagon felüli száz üzletrészt vásárolt), Benczik Ferencet, Mikos Józsefet és Sipos Józsefet választotta. A falu mindenkori tanítója látta el a jegyzőkönyv vezetését.

Az évek során a Hangya az időnkénti hullámzások ellenére egyre bővült. Üzleti tőkéje induláskor csak 51 300 korona volt, körülbelül egy ivánci közepes gazdaság értékének felelt meg. Üzletét és raktárát előbb a Mikos család házának egyik helyiségében nyitották meg. A harmincas években a Hangya a községi közbirtokosság üzletházában előbb bérelte a bolthelyiséget, majd a negyvenes években ugyanitt vendéglőt is nyitott. A megerősödött szövetkezet ingatlant vásárolt a falu központjában, hogy saját üzlete legyen.

Sigray igazgatósági tagságát 1937-ben nem hosszabbították meg; igaz, kisebb résszel Jung Ferenc jószágkormányzó a helyére lépett. Az utolsó háborús években növekedni kezdett a tagok száma, az 1943. december 31-i tagnévsor szerint 357 tagja lett az ivánci Hangyának, 4835 üzletrésszel, 9670 pengő értékben. Gróf Sigray Margit 227 részt jegyzett. 1945. december 31-én lényegében ugyanez volt a helyzet, a „comtesse” része akkor hatszáz egységnyi volt.

Az már a szövetkezet utótörténetéhez tartozik, hogy az 1947. október 11-i új alapszabályt még az alapítók, Benczik Ferenc és Sipos József igazgatósági tagok írták alá, akik több mint negyedszázada a Hangya minden ügyében eljártak. De aztán az országos politikai helyzetnek megfelelően az ivánci gazdaintézmény is, felértékelt vagyonával együtt, fölszívódott az új földműves szövetkezetben. 1948 egyik februári napján kedvezményes lódenkabátvásárral egybekötött politikai gyűlés keretében, mozgalmi dalokat énekelve, a kommunisták felszámolták a „reakciós” Hangyát.

 

XII.

 

Az 1930-as 1051 főnyi népesség a gazdasági viszonyokhoz képest igen magasnak tűnik. Az átlagos családnagyságról nincsen adat, de közvetve jól jelzi a termékenységet, hogy az összlakosság 44,4 százaléka húsz éven aluli. A nagy népszaporulat és a falu viszonylagos zártsága ahhoz vezetett, hogy egyre több ember azonos nevet viselt. Eleinte a családnevek mellé az apa nevét (Vaspeti, Najjanku, Kispali) vagy az anyai ág családnevét (Csupor, Radics, Tupics) ragasztották. Keresztnevek terén sem volt jobb a helyzet, a falu konzervatív névadási szokásai nem engedtek nagy változatosságot. Ehhez a körülményhez kapcsolódik egy ivánci anekdota. Horváth esperes megelégelte a nevek terén uralkodó zűrzavart, és az újszülöttek keresztelője előtt nyomást gyakorolt a szülőkre, hogy válasszanak olyan nevet, ami a születésnap táján a naptárban található. A falu kovácsa ezért megneheztelt. Egyszer aztán a pap a törött vasvilláját a gulyásával a kovácsműhelybe küldte, de a kovács elzavarta: „Mondja meg a papnak, ma nem a villa, hanem a kasza napja van!”

Még az 1910-es állapotokhoz képest is romlott a foglalkoztatási helyzet. A falu népének mintegy háromötöde most is a földművelésből élt (127 családfő), a másik része cseléd (41 családfő) volt, a többiek a statisztikában ugyan a „munkás” rubrikában szerepeltek, de felerészben időszaki munkásokat és summásokat takart az elnevezés (94 családfő). A faluban egyetlen-egy tisztviselő lakott.

Az első világháború után születettek közül néhányan középiskolában tanulhattak. Az 1930 és 1945 között polgáriban, gimnáziumban és egyéb középiskolában tanulók (23 fő) a korosztály talán öt százalékát tették ki. Szüleik uradalmi alkalmazottak, iparosok, korcsmárosok. A parasztok gyermekei közül minden századik juthatott középiskolába (öten).

 

 

 

 

XIII.

 

Az oroszok 1945. március 30-án, nagypénteken foglalták el Iváncot. A „felszabadult” faluba április 8-án orosz tiszt érkezett, és tolmácsot keresett. Egy kis idő múlva már ketten is segédkeztek a katonának, aki kétheti helyreállítási munkára kereste a férfiakat 16-tól 45 éves korig.

Az emberek szinte kivétel nélkül megjelentek az iskola előtt. A miséjéhez készülődő Szigeti plébánost az oroszok színpadias gesztusokkal elküldték mondván, a „pópára” nincs szükségük. Kevés szó hallatszott, néhányan a falu mozijában a falon ottfelejtett plakátról suttogtak, a bedrótozott vagonokról és a rajta lévő Sztálin-idézetről, hogy „a magyar kérdés: vagonkérdés”. A többség mit sem sejtett az oroszok valódi szándékáról. A csapat elindult, útközben csatlakoztak hozzájuk a viszákiak, maráciak, magyarósdiak és kisrákosiak. A négy falu szinte teljes férfilakossága negyvenöt év alatt. Köztük menetelt a hivatalban lévő ivánci körjegyző, a magyarósdi evangélikus pap tizenhat éves fia, kamaszkorú leventék stb. Akinek mégis lógott az orra, annak Horváth Jancsi cigányzenész, aki hegedűjét most is magánál tartotta, nótáról is gondoskodott.

Különös társaság lehetett a közel négyszáz főnyi menet. Később, 1997-ben visszaemlékezve azt mondta az egyik magyarósdi, az események idején csak 16 éves Kovács Sándor, hogy „eddig csak azt tudtuk, hogy dobbal nem lehet verebet fogni, de az oroszok dobbal hadifoglyot is fogtak, és azok mi voltunk”.

Az álhírek terjesztésében, az emberek megtévesztésében az oroszok ötletgazdagsága kifogyhatatlan volt. Az első napokban már egy-egy bedrótozott vagon begördült a táborhoz közeli vágányra, és a létszámellenőrzéskor kihirdették, hogy Szegedre viszik az embereket, ahol „leigazolják” őket. Akinek igazolványa lesz, rögtön bárhol dolgozni kezdhet. Volt olyan fogolyparancsnok, egy ivánci, aki ezért azt kérte, századát vagonírozzák be. Időközben elindultak a sínekről az első zsúfolt vagonok. Ki tudta, hogy Szeged helyett előbb a hírhedt romániai Focsani, majd Oroszország következik.

A négy falu malenkij robotjának mérlegét nehéz pontosan megvonni. Az iskola elől elterelt férfiak közül még Jánosháza előtt 39-en hazakerültek, megszöktek a menetből. Miután kiderült, hogy a zalai vasútépítés helyett hová kerültek az elhajtott emberek, május 5-én Benczik Ferenc ivánci községbíró és Szentirmay Gyula körjegyző (aki az elhurcolt Homolka Gyula helyére lépett) közvetlenül Jackó főispán közbenjárását kérve megpróbálta kiszabadítani őket. A főispán a Szövetséges Ellenőrző Bizottsághoz fordult, de válasz nem érkezett.

A községbíró kérvényéhez csatolt névjegyzék 116 ivánci férfi nevét tartalmazta. Közülük Jánosházáról megszökött tizenegy, Intapusztáról, Celldömölkről került haza (ide vitték egy részüket munkára Jánosházáról, így elkerülték a vagonírozást) 59 fő, kórházba került egy fő, a táborban meghalt egy fő, Benczik Józsefet Intán szökés közben agyonlőtték. 32 személy további sorsa, akik április 8-án átmenetileg, menekültként, rokonként tartózkodtak a faluban, és a dobszóra ők is felsorakoztak, nem állapítható meg. Összesen tehát 67 ivánci „civil” férfi került oroszországi hadifogolytáborba. Túlnyomó többségük három év múlva, 1948-ban tért haza.

A dobszóval fogott ivánci malenkij robotosok embervesztesége a nagy létszám ellenére sem hasonlítható a harcmezőn meghaltakéhoz (ez, sajnos, nem így történt a kisrákosiak és az őrimagyarósdiak esetében) vagy a családostul deportált németekéhez. Az a tény azonban, hogy a magyarországi harcok befejezése után a Vörös Hadsereg a polgári lakosság ellen folytatta „felszabadító” harcát, ha érdekei úgy kívánták, az orosz megszállás történetének első, soha el nem felejthető epizódja maradt.

A falu hősi halottainak emléktáblájára huszonegy név került. A Szovjetunió területén hősi halált halt ivánci katonák tizenhatan voltak (köztük a két tanító), magyarországi küzdelmekben hárman estek el, a malenkij robot Jánosházán két emberéletet követelt. Nyugati hadifogságból 19-en, a Szovjetunióból 67-en tértek haza.

A mauthauseni koncentrációs táborba hurcolt ivánci politikus, gróf Sigray Antal a magyar nagybirtokos arisztokráciához tartozott. A háborút követő államosítások során az osztályharcos ideológia a náciellenes mártír politikus személyével egy ideig nem tudott mit kezdeni. De a kastély talán ezért menekült meg a kifosztástól az első időkben.

A nemzetgyűlés politikai bizottsága 1946. május 7-én tárgyalta Sigray mentesítési kérelmét. A bizottság „megállapította a kérelmezőnek a nemzeti ellenállásban és a németellenes szabadságharcban tanúsított kimagasló érdemeit és ennek alapján elrendelte, hogy kérelmezőnek ivánci ingatlanából 200 (kétszáz) kat. hold területű ingatlana természetben akként mentesítendő, hogy kérelmezőnek a mentesített ingatlanon való helyben lakási és okszerű gazdálkodási lehetősége biztosítva legyen”. A jogerős határozatot Varga Béla, az Országgyűlés elnöke írta alá a fenti napon.

A következő év végén Sigray New Yorkban meghalt. A kastélyt 1951-ben a Közületeket Elhelyező Bizottság a Fővárosi Tanács egészségügyi osztályának utalta ki. A mentesített kétszáz holdon gépállomás létesült 1952-ben.

 

XIV.

 

A Sigray család könyvtára, levéltára és műkincsei védelem alatt álltak, de 1952 elején a Vas Megyei Tanács elnökhelyettes asszonya az anyag megbontását kezdeményezte. Akkor a Múzeumok és Műemlékek Országos Központjából (MMOK) Lakatos alosztályvezető január 15-i levelében a széthordást megakadályozandó figyelmeztette a megyét: „A Sigray-féle anyag globális gyűjtemény, mely alkalmas arra, hogy bemutassa a feudalizmus szélsőségeit, a kizsákmányolás teljességét. A Múzeumi Központ súlyt helyez arra, hogy az ország 450 elpusztult kastélyából egyet átmentsen az élenjáró szovjet muzeológia mintájára a jövő nemzedék részére.” Vajon a Sigray-gyűjteményt szemelték ki arra, hogy valamiféle „Kizsákmányolás Múzeuma” jellegű intézményt létesítsenek belőle?

A Sigray-anyag még 1952 áprilisában is a kastély padlásán pihent. Ortutay Gyula levelet írt a megyei tanács végrehajtó bizottságának: „A Sigray-anyag átvételéről és elszállításáról f. hó 22-én kívánok gondoskodni. Az anyag átvételét leltározás mellett, megbontatlanul és teljes egészében a keszthelyi múzeumban kívánom elraktározni, mindaddig, ameddig az élenjáró szovjet múzeumpolitika alapján kastélymúzeum létesítésére mód adódik.”

1952 májusában a járási tanácsokat páncélszekrényekkel kívánták ellátni, ennek során az ivánci kastély padlásáról behoztak három lezárt vasalt szekrényt. Amikor felnyitották, kiderült, hogy a Sigray család levéltárát rejtik. A Levéltárak Országos Központjából Vörös Károly tudományos kutatót küldték ki az iratanyag megvizsgál-sára.

Huszonhárom, időrendben csatlakozó dobozban 1300-tól 1798-ig évrendezett iratok voltak, hat doboz „Feldolgozandó” felirattal volt ellátva, egy doboz „Év nélkül” felirattal, kétdoboznyi iratjegyzék tartozott az előzőkhöz, négy dobozban különféle tárgyi csoportosítású iratok voltak „Sigray János báró a XVIII. sz. közepéről”, „Comitissa Törökiana”, „Sigray Károly báró írásai” és „Nemeskéri Kiss Sándor” felirattal. A levéltárat előbb Szombathelyre, majd az Országos Levéltárba szállították, ahol 1956 novemberében az oroszok belövésétől származó tűzben mind egy szálig elégett.

A Sigray család évszázadok alatt felhalmozódott rendkívül értékes műtárgyai viszont – melyeket egyébként már a 1919-es tanácskormány idején leltárba vettek – sajnálatos módon szétszóródtak. Sigray Antal ingóságainak egy részét a háború előtt, 1943-ban letétbe helyezte a Magyar Történeti Múzeumban. 1945 után az egyes műtárgyak útját nyomon követni szinte lehetetlen. Sigray Antal egyetlen örököse, leánya, Margit, a hatvanas években a különböző múzeumokban lévő letéti tárgyakból saját költségén Sigray-gyűjteményt kívánt létrehozni és a sárvári Nádasdy-várban elhelyezni. Kádár Jánostól egészen az érintett múzeumi hatóságokig azonban mindenki elzárkózott a kérelem teljesítésétől. A muzeális értékű Sigray-vagyontárgyak így máig szétszóródva az ország múzeumaiban és más közgyűjteményeiben lappanganak.

A kastély 1951-től kezdve szociális otthonként funkcionált, és jelenleg a Vas Megyei Önkormányzat tulajdonában ugyanezt a feladatot látja el. A kilencvenes években felújították, tetőterében szobákat alakítottak ki. Jövőbeni sorsa, úgy tűnik, hosszú időre biztosított.

 

XV.

 

Az oroszok 1945 márciusának utolsó hideg napjaiban a jegyzőség épületében eltüzelték a körjegyzőség hetvenöt év alatt összegyűlt iratait. Egyedül az állami anyakönyvek kerülték el a pusztulást, a köteteket az előrelátó Homolka Gyula jegyző elásatta a kisbíróval, számítva az oroszok dúlására (később károsodás nélkül visszahelyezték őket az irattárba).

 

1948 végén az akkor 1057 lelket számláló Iváncon 26 volt cseléd részesült földjuttatásban, a kis- és törpebirtokosok közül 94. Házhelyet 53-an kaptak. 1949-ben húsz holdon felüli gazda mindössze kettő volt a faluban, 123-an, a mezőgazdaságból élő keresők 76,4 százaléka húsz hold alatti termőföldön próbálta megélhetését biztosítani. Huszonhárom munkást és három tisztviselőt mutat ki ebből az évből a statisztika.

1949-ben a kisgazdapárt tizenöt, a Nemzeti Parasztpárt tizennégy és a kommunista (MDP) hatvan tagot számlált Iváncon. Az utóbbiak 1945-ben mindössze tizenöten voltak.

Egy orosz katonai egység az ötvenes években a Fenyős-földön, a falu legkiemelkedőbb pontján a lakosság számára titokzatos rádiós zavaróállomást működtetett. A nép úgy tudta, hogy a Szabad Európa Rádió hullámsávját zavarták. Amikor az egységet 1955 júniusában az ivánci tűzoltók szerették volna bevonni telefonjuk miatt a tűzfigyelő szolgálatba, a másik fél részéről rideg elutasításra találtak.

A kisbirtokosok falujában a kuláklistára csak két személyt vettek fel. Boldizsár Józsefnek 32, László Ferencnek pedig mindössze 26 holdja volt. Idénymunkásokat is csak az előbbi foglalkoztatott. A földfelajánlásokkal húsz hold alá csökkent a „kulákok” birtoka. Boldizsárt és Lászlót 1956 júliusában mentesítette az ivánci tanács.

Annál több kitelepítésre került sor. 1951-ben Köbli János háromtagú családját a Hortobágyra vitték, 1952-ben Gerencsér Ferencet, Polgár Ferencet, Szentirmay Gyulát és Jung Sándor családját (összesen nyolc főt) telepítették ki a faluból Tiszaszentimrére.

A jugoszláv határ közelségével magyarázható, hogy 1951. augusztus 26-án jugoszláv kémként letartóztatták, majd életfogytiglani börtönre ítélték Kiss Józsefet és feleségét, Köbli Ilonát. Ők csak a forradalom közeledtére, 1956 őszén szabadultak a börtönből.

Éles küzdelem folyt a katolikus hívők és a kommunista párttagok között. 1946-ban a vallásos szülők szövetségre léptek, és a plébános vezetésével levelet írtak a miniszterelnöknek. Ebben tiltakoztak az állami tankönyv monopólium, a politikának az iskolába történő bevitele, a katolikus egyesületek feloszlatása ellen. Iváncon egyébként 1946-ban három egyesületet számoltak fel: a leventeegyesületet, a Kalot és a Kalász szervezetét.

Néhány év múlva az egyház ennél sokkal rosszabb pozícióból védekezett. 1953. március 18-án az egyházügyi titkár jelentette, hogy a klérus taktikát változtatott, és, mint például Iváncon is, a szentségimádási napot munkanapra tette. A helyi kommunista ifjúsági szervezet tagjai nemigen tették magukévá az új, harcos ateista ideológiát, mert az említett jelentés így folytatódik: „Ivánc községben kedden munkanapon tartotta délután 2 órakor a pap a szentségimádást. Úgy fél kettő órakor érkeztem a faluba, s legalább 150 főnyi fiatal lány és asszony várt a templom körül a papra. Elmentünk a falu DISZ-titkárához, ki szintén ünneplőbe öltözve jött elénk, és imakönyvvel a kezében indult több lány társaságában a templomba.” Ezért őt a megyei DISZ-bizottságnál jelentette fel az egyházügyi titkár.

 

XVI.

 

A forradalom fásult, közönyös állapotból rázta fel a falut. 1956. október 26-án pénteken még minden a megszokott képet mutatta: az emberek búzát vetettek, szekéren behordták a kukoricaszárat a mezőről. Kora délután hatalmas csörömpölés hallatszott a kocsma környékéről. Négy maráci fiatal póznákkal leverte a földművesszövetkezet épületének tűzfaláról a vörös csillagot. A rudakkal gondosan lepiszkálták a fennmaradt darabkákat is. Iváncon talán csak ekkor ébredtek rá, hogy kitört a forradalom. Csődület támadt az épület körül.

Időközben megérkezett Budapestről a faluból elszármazott Subosits Gyula MÁV-dolgozó, aki a későbbiekben a forradalom helyi elindítója, szervezője lett. Első kézből tájékoztatott a pesti eseményekről, azoknak aktív részese volt. Segítőtársul rögtön két-három fiatal szegődött hozzá.

Október 28-án, vasárnap a tíz órai misére feltűnően sokan gyűltek össze. Szigeti József plébános szentbeszédében a forradalmat, a magyar népet éltette. A mise végén felhangzott a Himnusz. Kétségtelen, az események a falut is magukkal sodorták.

Délután a kommunisták nagygyűlést hirdettek, hogy „elmagyarázzák” a népnek a történteket. Az embereket felszólították, hogy mindenki menjen a kultúrházba, a kocsmát is bezárták erre az időre. A „tájékoztató” rövid ideig tartott, a kifelé vonulók újabb csoportosulókkal találkoztak odakinn.

A tömegben Subosits Gyula, Mozsár László és Szivos László voltak a hangadók, nemzetiszínű szalagot viseltek a karjukon. Mindenkivel tudatták, hogy felvonulás lesz előbb a templomig, majd onnan a temetőbe.

A szervezők a templom lépcsőjére állottak fel a hatalmas tömeg előtt, közéjük lépett Szigeti plébános is. Mozsár nyitóbeszédében a forradalmat éltette, majd Szigeti az orosz imperializmusra mért csapásra, a magyarság egyedülálló elszántságára hívta fel a figyelmet, Szivos pedig elszavalta Tompa Mihály A madár, fiaihoz című versét.

A Himnusz után a menet, élén a plébánossal, a temetőbe vonult. A Nagykereszt körül állva imádkoztak az emberek, majd mindenki saját hozzátartozói sírjához ment.

A felforrósodott hangulatban hét órakor kezdődött az iskolában az események csúcspontját jelentő gyűlés. A korábbi szervezők, Mozsár és Subosits ültek az elnöki asztalnál. Mozsár elmondta, hogy Magyarországon a forradalom nyomán mindenütt megalakultak a nemzeti bizottságok, itt, a faluban is létre kell azt hozni. Mozsárék jelöltlistájának a felolvasását megelőzve Szigeti plébános átvette a kezdeményezést, és rögtön Benczik Sándort javasolta elnöknek. A jelöltet, aki párton kívüli banktisztviselő volt, ellenszavazat nélkül választották meg. A délután már egyeztetett jelöltlistán szereplők ismertetése és megválasztása következett. Benczik Ferenc, Holecz Ferenc, Kiss József, Köbli Illés, Köbli Imre, Köbli József (Szele), Subosits Gyula, Szakasits János és Zsigovits István lettek a rövid életű forradalmi bizottság tagjai.

A Nemzeti Bizottság döntött a községi tanács tisztségviselőinek leváltásáról, de végül csak a tanácselnököt menesztették, a hivatali munka folyamatossága végett későbbre halasztották a többiek ügyét. A Szózat eléneklésével zárult a legmozgalmasabb nap.

A bizottság mindössze háromszor ülésezett, általában az esti órákban. A falurendőr minden alkalommal tájékoztatást adott a közbiztonság állásáról (mindig egy-egy embert kapott maga mellé a járőrszolgálatba). A hivatali bélyegzőből kivágták a Rákosi-címert, úgy használták.

Október 31-én Benczik Sándor munkahelyi okokra hivatkozva lemondott az elnökségről. Az új elnök Kiss József lett, aki feleségével együtt, koncepciós perben, 1951-ben életfogytiglani büntetést kapott, és csak a forradalom hatására szabadult. Ugyanezen a gyűlésen döntöttek a gyűjtés megszervezéséről is. A pesti forradalmárok megsegítésére egy tehergépkocsit szereztek, László Ferenc pajtáját kijelölték gyűjtőhelynek másnapra, november 2-ára. Lisztet, zsírt és krumplit hoztak az emberek nagyobb mennyiségben másnap délelőtt. Délután egyesek tudni vélték, hogy a külföldi rádióadók a magyar helyzetet kritikusnak ítélik.

November 4-én, Kádár ellenforradalmi kormányalakításának bejelentésekor már feltűntek a faluban az első menekülők. Szigeti József délelőtti miséjén a Credo elmaradt, a plébános váratlanul a Himnuszt kezdte énekelni, a hívek döbbenten csatlakoztak hozzá.

A Rába-hídon orosz katona strázsált magyar pufajkással. Rémhírek terjedtek el arról, hogy Körmendről pufajkások érkeznek a Rábához, mire a csónakok és az alkalmi révészek mind eltűntek.

Szigeti József plébános sokat vívódott. November 8-án útnak indult ő is. Kemestaródfa mellett lépte át a határt. Mozsár, Subosits, Kiss, Szivos, a nemzeti bizottság tagjai a megtorlás elől szintén elhagyták az országot.

  1. február végén a járási tanács végrehajtó bizottsága körlevélben szólította fel a visszaállított tanácsokat, hogy részletesen számoljanak be „az október 23-a utáni időkben” történt „helyi megnyilvánulásokról”. Iváncról az új tanácstitkár (a volt tanácselnök) tette meg jelentését 1957. február 15-én. Nagyjából tárgyilagosan számolt be az eseményekről, még azt is feltüntette, hogy az október 28-i nemzeti bizottsági alakuló ülésen legalább a falu hetven százaléka jelen volt. A szereplőket néven nevezte, ezért Benczik Sándor a későbbiekben számos zaklatásnak lett szenvedő alanya. Ő volt az egyedüli a főszereplők közül, aki nem hagyta el az országot. „A községben párt- vagy egyéb funkcionárius tettleges bántalmazására nem került sor, sem a hivatalban, sem lakásukon. Nagybirtokos nem tért vissza, és ehhez hasonló követelések sem kerültek felszínre.” Tegyük hozzá, vagyon elleni bűncselekmények sem történtek.

A volt párttitkárt nem kis nehézség árán háttérbe szorították, az új MSZMP- titkárt a körmendi tanácsról helyezték ide. A volt tanácselnök most vb-titkárként folytatta tevékenységét, az új tanácselnök pedig egy ötvenhat előtt mellőzött párttag lett. Megkezdődött a munkásőrség szervezése, elsősorban a szociális otthon és az erdőgazdaság dolgozói között.

Amíg 1945 és 1956 között mindössze nyolcan hagyták el az országot, a forradalom után – a kiskorúakat is számolva – 53 személy menekült Nyugatra. 25 év alatti 23 fő, 26-35 év közötti 22 fő, 36-45 közötti hét fő és egy fő volt 45 évnél idősebb. A 36 évnél fiatalabbak alkották a hazájukat elhagyók kereken nyolcvanöt százalékát.

Legtöbben a tengerentúlon kerestek maguknak új hazát, összesen harminc-hárman (62,3 százalék): az Egyesült Államokban tizenkilencen, Kanadában tizenegyen, Ausztráliában hárman. Anglia hat iváncit fogadott be, a szomszédos Ausztria szintén hatot – köztük Szigeti Józsefet, aki a németújvári ferenceseknél talált az első időkben menedékre –, Németország négyet, Svájc hármat és Svédország egyet.

 

XVII.

 

Az ötvenhat után meginduló szocialista modernizációnak Ivánc életében megvolt a maga „röppályája”, fel- és leszálló ága. Az első szakasza beruházásokkal, fejlesztésekkel, gyökeres életformaváltással jellemezhető, a második szakasza a „szerepvesztésé”.

Az ötvenes évek sikertelen próbálkozásai után, 1960 decemberében megalakult a termelőszövetkezet. A téesz-tagság zöme hatvan év feletti, a beadott állatállomány szinte értéktelen. A megalakult téesz ugyan könyvjóváírással megkapta a volt állami gazdaság épületeit, de ezek is pusztulófélben voltak. Az első termelési eredmények szerények: kenyérgabonából hat-hét mázsa, takarmánygabonából hét-tíz mázsa holdanként a termés. Az erőforrások ekkor, úgy tűnik, elapadhatatlanok. A hatvanas évek második felében mindenre jutott pénz: holdanként két mázsánál több műtrágyát használtak fel, vegyszeres gyomirtás, TBC-mentesítés, borjúnevelő-építés, és hosszan sorolhatnánk. A gépesítés szintén előrehaladt: a nyolc erőgép a pótkocsival, a szerelőműhely, a hegesztővel és szalagfűrésszel felszerelt bognárműhely a téesz technikai színvonalának gyors emelkedését mutatják.

A faluban 1962-ben minden igényt kielégítő művelődési otthon épült. A Déryné Színház zsúfolt nézőtér előtt tartott vendégelőadásokat a hatvanas években.

1966-ban orvosi rendelő és orvoslakás építése a következő jelentősebb állomás. Az utak portalanítása, belvízrendezés, közvilágítás: sorolhatnánk, mi mindenben történt változás.

A felszín alatt persze más folyamatok is jellemezték falun a kádári konszolidáció évtizedét. A téeszbe belépett öregekkel szemben a fiatalok a közeli Körmend vagy a megyeszékhely ipari munkahelyein kerestek maguknak megélhetést. Aki tehette, menekülni próbált a faluból. A napi vagy heti (utóbbi főként az építőiparra volt jellemző) ingázás életmóddá volt Iváncon.

A hatvanas évek végétől már feltünedeztek a hanyatlás első jelei. A varázsszó a „körzetesítés” volt. Előbb az iskolára került sor 1968-ban. Hajnalonként buszjáratok vitték az általános iskola felső tagozatosait Csákánydoroszlóba, a körzetközpont zsúfolt osztályaiba. Majd következett a tanácsi összevonás (1970), végül a téesz-központ is Csákányba került (1975). Ivánc, sok más hasonló társával együtt, a hetvenes években az akkori településfejlesztési koncepció szerint a „szerepkör nélküli település” kategóriájába került, azaz csak lakóhelyként jöhetett számításba.

A határ képe is megváltozott. A külterületi lakóházakat, gazdaságokat tervszerűen felszámolták, így járt például Klára-major. A nagy erőgépekkel művelt szántóföldek nagytáblás földművelést kívántak. Ennek következménye a mezei utak megszüntetése, másutt pedig a beerdősödés lett. Az állami erdőgazdaságban a nagy területű tarvágások korszaka jött el. Mindennek következtében az egész határ, a táj képe is átalakult.

A személyautó elterjedése előtt szinte mindenki „bejáró” lett Iváncon, diák, munkás és alkalmazott egyaránt. A buszon utazott az éjszakai műszakba járó, az SZTK-rendelőbe utalt beteg, a kisdiák.

A hetvenes évek első felében talán a fenti körülmények is hozzájárultak ahhoz, hogy a faluban maradt fiatalok tartalmas szabadidős elfoglaltságokat kerestek. Erre társas formában egyedül az ifjúsági klub kínálkozott. Háromszor tüntették ki a Petőfi Klubot vándorzászlóval, akkoriban tévé és újság szinte hetente az ivánci fiatalokkal foglalkozott. Kirándulás, szüreti bál, néptánctanulás, vetélkedők, egyszer még „beatmise” is szerepelt a programok között. László Gézáné klubvezetőnek kétségbevonhatatlan érdeme a siker.

XVIII.

Az 1990. évi politikai változások visszaadták a falu önállóságát. Az utóbbi évtized a víz- és szennyvízhálózat, továbbá a telefonhálózat kiépítését hozta el. E munka megszületése hónapjaiban megkezdődött a gázvezetékrendszer beruházása.